2013. április 26., péntek

Utószó.*



Hát Manook. Ez az Utószó, ha lehet olyan szót használnom rá. Annyi minden van most bennem. Már akkor fel voltam készülve erre a pillanatra, mikor egy hónapja kicsit nagyon előre haladtam, és befejeztem a történetet a laptopon...De azt hiszem így, hogy le kell írnom ezt nektek, és itt vagyok az utolsó rész után, még nehezebb. Nem tudom, mit csinálok azzal a hatalmas mappával a gépemen, amiben benne van az összes rész és minimum 3000 kép, aminek a negyedét sem használtam fel szerintem, de kellett. Természetesen megfordult a fejemben, hogy még folytatom, és esetleg a gyerekkel csinálok valamit, hogy a srácoknak aggódniuk kelljen, de azt hiszem, az már nem lenne ugyan olyan. Szerintem elfogytak a blog lehetőségei, nagyon sajnálom. Nekem is nehéz ebbe belegondolni. Amikor Azon a bizonyos szombat estén befejeztem az utolsó rész, és felkeltem másnap, ürességet éreztem. Fel akartam nyitni a mellettem heverő laptopom, /mivel mindig mellettem van az ágyon/ hogy folytatom, de tehetetlenül vettem el a kezem a bekapcsolás gomb fölül, és jöttem rá, nincs mit. Hihetetlen üresség szállta meg a mellkasom, hisz ez volt az életem. Minden este írtam kicsit, volt, hogy egy fejezetet, volt, hogy csak a felét, de minden nap csináltam. És rossz volt rájönni, tovább nem fogom tudni írni. Azt hiszem, már hozzám nőtt ez a blog. Ezzel értem el az első nagy sikereimet, és tudom, hogy az eleje még messze nem ütött meg jó szintet, hisz nem fogalmaztam szépen, vagy választékosan, de azt hiszem a végére sokat fejlődtem. Valamelyik nap eszembe jutott, mikor még a konyhába elcsattant Leah és Harry között az első csók. Istenem, de régen is volt. Annyira rossz ezt itt hagyni, és újra meg újra elolvasok néha még én is a gépemen lévő millió Word dokumentum közül egyet-egyet, csak hogy emlékezzek milyen volt régen. Mikor még a sztori közepébe voltam. Emlékszem, mikor nyáron elutaztunk a családdal. Minden este kint ültem a teraszon a szúnyogfelhőben, és szenvedtem a hülye térerővel meg a mobilnettel, csak, hogy nektek fel tudjam tenni a részt igényes képekkel. Kitapasztaltam a bloggert is és könnyebb lett minden. Azt hiszem, kimondom/leírom; VÉGE. Furcsa lesz ezt végleg itt hagyni, hisz hatalmas sikereket értem el vele. Rengeteg országból olvasták, ami nagyon meglepett, de jól esett. Arról nem is beszélve, hogy nélkületek semmit nem értem volna el. Nektek tartozom a legnagyobb köszönettel, hisz hiába volt a blog, ha ti nem indítjátok be. Sokmilliószor KÖSZÖNÖM SZÉPEN.

A nagy tehetetlenségembe, hogy nem tudtam, mihez kezdeni magammal, és az írásmániámmal, belekezdtem egy másik történetbe. Nem akarlak titeket elszakítani ettől, hisz nekem is ez áll a legközelebb a szívemhez, de azt hiszem az újban már választékosabban és szebben fogalmazok. Hála ennek a történetnek. Hisz ez tanított meg mindenre. Nem is tudom, hol lennék a That one thing.* nélkül és nélkületek...talán az egyik idióta közösségi oldalon... Facebook, Twitter...kitudja. Minden esetre szeretnélek titeket meginvitálni az új blogra olvasónak és feliratkozónak. Természetesen ez is itt marad, csupán oda írom a cím alá; "befejezett". Remélem sokan velem maradtok, és követitek az új blogom is.